Betyáros hideg volt a Mangalica Fesztiválon, hiába volt pufidzseki, bundakesztyű, hülyegyereksapka, vacogtam olyan hamar, hogy magam sem hittem volna!

Ez a kellemetlen mínuszáradat igen hamar elveim teljes feladására késztetett, így odasündörögtem egy forralt bor ígérő bodegához, azzal gondolván melegíteni átfagyott testemet-lelkemet.

Elpihegtem, mire vágyom, majd olyat láttam, hogy a szemem majd kiesett!

A pultban a néne - mert máshogy nem igazán tudnám kevésbé sértően megnevezni - térült, fordult, azonnal intézkedett.

Rémült tekintetemet látván, midőn megemelte a 2 literes, benzinkúton kapható műanyag kannát, amiből töltötte azt a bizarr színű izét, megkérdezte, mi a baj?

Én visszakérdeztem, hogy miből készíti a forralt bort és hogy abból a műanyag baszkurából vajon azt gondolta-é kitölteni?

Azt mondta, nyugodjak meg, jó kis kékfrankos az, nem tudja a pince nevét (miért, van???), de higgyem el, ért hozzá, elvégzett egy ilyen szolárium.. izépicsábamá', szomelé tanfolyamot..

Hát, wazz.. most már teljesen nyugodt vagyok!

Éljenek az OKJ-s szomelék!

:D

Borissza Clarissa

-Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza! 

Fazekas Mihály örökbecsű művét mindenki ismeri. A Gellért szálló Márton napi Borfesztiválját valószínű sokkal kevesebben.  Attól tartok, azok a boldog szerencsések, akik nem jártak ott. 

Mi tegnap elmentünk. Immáron másodszorra, bár az idei happening már a III. a szálló rendezvényeinek a történetében.   A tavalyi elég amatőrnek tűnt, de ezt betudtuk a gyerekcipőben topogó kezdeményezésnek és adtunk neki még egy sanszot, hátha -levonva az előző évek tapasztalataiból a konzekvenciákat- majd most változik.

Változott is.  Még amatőrebb, még szánalmasabb lett az egész rendezvény.  Egy veszettül drága prolishow. 

Szakmai partnerként kiemelten említi a Bortársaságot, amin több ok miatt is csodálkozom.  A kiállítók nagy része nem hogy eddig, hanem valószínűleg sosem fog üzleti kapcsolatba kerülni velük, annyira színvonalon aluliak.  Amennyiben mégis a Bortársaság által keveredtek ide ezek  a -borászatoknak csak gúnyolódva említett akárm/kik- akkor nem értem, hogy ez hogy fordulhatott elő, mi történt az eddigi elvárásokkal..  ha pedig -és ezt a verziót tartom valószínűbbnek- mégsem általuk kerültek ide az olyan kiállítók, mint az "eddig csak lédig és kannás borokat értékesítettünk, most kezdtük el palackozni is a borainkat" kiállítók, akkor miért adják a nevüket ehhez a szakmai dillettantizmushoz?

A helyszín lepukkantsága maga is megér egy misét, de ezt inkább meghagyom a városvédő és/vagy építészeti blogoknak. Azért bennem igen maradandó nyomot hagyott egy tavalyi sajtótájékoztató, ahol egy különben nagyon gusztusos terméksort mutattak volna be, kóstolóval egybekötve és ahol csótány szambázott át több ízben is a gyönyörűen kipakolt falatkák között..  

A boros kiállítók feleannyian voltak, mint tavaly.  ..és ennek a feleannyinak a fele volt ismert és/vagy ismeretlen, ám minőségi bort kínáló kiállító, a másik felét még mindig nem értem és még mindig nem sikerült feldolgoznom, hogy hogy kerültek oda és mit keresnek ott..  

Azokat, akik nem állítottak ki, megértem, hiszen a hely az épület szépségének romjain kívül semmit nem tud nyújtani egy ilyen jellegű rendezvényhez. A hangosítás most is ugyanolyan pocsék volt, mint eddig, ami miatt tavaly az egyik teremben egyáltalán nem lehetett beszélgetni a borászokkal, hiszen semmit, de semmit nem lehetett érteni az asztal túloldalán álló szerencsétlen emberek szavaiból..   Mi kb. 3 perc alatt kimenekültünk, ők ott álltak 3 napot.  Lévén, kifizették a helyet..  A tartós fülzúgás borítékolható volt.. azok közül, akik abban a teremben voltak, idén senki sem jelent meg.  Vajh' miért?   

Ennek ellenére a Gellért most is elkövette ugyanezt a hibát, ám most saját dolgozóit kárhoztatta teljes süketségre. A melegkonyhás ételeit pakolta egy csinos körformában a színpad elé, vicces pantomimre kényszerítve mindenkit, aki volt oly botor, hogy belekóstolt - a már szemre sem gusztusos ételek- valamelyikébe. Erről később még megemlékezünk, előbb azonban megmutatnám a Gellért hotel szakmai fesztiváljára biztosított pálinkás poharat:

Ugye, milyen csodálatos? A szétálló forma és az a gyönyörű, vésett díszítés!  LOL!  Übergagyi! 

A baj az, hogy ez a pohár tökéletes szimbóluma az egész fesztiválnak. Balkáni gulyáskommunista eszköztár és felfogás, némi modern marketintupírral és elképesztő árakkal.

A belépő 4900,- Ft. Ezért "jár" bor, pálinka rogyásig.  De gondoltak arra is, hogy a sok ivás közben az ember megéhezik, így ők maguk is kínáltak ennivalót és kiállítókat is beengedtek a rendezvényre. Volt ott rétes, szalámitál, lepény, sólet libával, Váncsa és bonbon rogyásig!

Biztos sokat válogattak a jelentkezők közül, mire sikerült a következő termékeket a következő árakon  a béka segge alatti szinten   kínálgató versenyzők mellett dönteniük: 

De az igazi kedvenceim nem ők voltak..  volt ennél sokkal, de sokkal ijesztőbb/gusztustalanabb is..  nem hiszik?  Íme:

Ugye, milyen nívós, hivogató és ár/érték arányban is egyben lévő étkek ezek?

Persze, mint említettem, a Gellért is kitett magáért.  A koncertteremben rendezte be a melegkonyhás étterem/borbárt, kettő, azaz 2 darab asztallal és egy sörpaddal és ahol az aranyárú belépő mellett ugyanazokat a borokat, amiket a többi termekben már külön fizetés nélkül lehetett kóstolni, 400 Ft/deci áron kínálták.  Mondjuk sor nem volt a bárpult előtt..   remélem, azért előbb-utóbb nekik is sikerül megfejteni majd, hogy miért..    Volt ott Bájgúnár és Buta Liba koktél is. Ugye milyen frappáns?  :D

..és igen.  Étel. Miután kiválasztottuk -nehéz volt, mindegyik pocsékul nézett ki, de éhesek ÉS bátrak voltunk-  szenvedésünk alanyát, egy jó negyedórás mutogatás és pantomim után értettük meg, hogy egy külön kasszánál előbb fizetni kell és csak a blokk ellenében kapjuk meg a mannát..   hosszú sorbanállás következett.  Nem a sor volt hosszú -ketten álltak előttünk- hanem Manyika és Incike nem tudta kezelni a NAV által jóváhagyott pénztárgépet, így újabb negyedóra kellett ahhoz, hogy az ordító zenében boldog blokktulajdonosokká váljunk. 

Visszakutyagoltunk a kiválasztott tálalóedényhez, ahol újabb balettelőadás keretein belül eltáncoltuk, mi fáj.  Meg is kaptuk -immáron előre kifizett- méltó jutalmunkat.  Sólet lett.  Libával. 880,- Ft-ért.   Tessen parancsolni:

Ezt már inkább nem is taglalom, legyen elég a kép.  Azért a tojás méreteiből adódón sejtjük ugye, hogy jól nem laktunk itt sem. 

Szóval, ha valaki hajlandó a gasztronómia és a kulinaritás oltárán majd 15.000 Ft-ot áldozni két főre, ennyi pénzért már vehet több palack minőségi bort és/vagy egy igen kellemes vacsorára is futja egy ennél sokkal színvonalasabb és igényesebb helyen. 

A Gellért helyében én roppant kínosan érezném magam, bár nyilván nem teszik, hiszen akkor ezekkel a borzalmakkal sem találkoztunk volna, ha ezt ők maguk is szégyenteljesnek éreznék.  

Liba?   Volt az is..   a tányéron és a recepció előtt egy szűk ketrecben is kínoztak néhányat. Dekorelemként funkcionáltak, bár szerintem minden jóérzésű embert inkább elborzaszt..  a higiéniáról már nem is beszélve..  azért arra kiváncsi lennék, hogy az ÁNTSZ erre hogy adott engedélyt:

Summa summarum: erőltetett, izzadságszagú, gagyi..   ha jót akartok, menjetek máshova! 

BORISSZA CLARISSA

Járunk-kelünk erre-arra és természetesen a borok mellett az ételekre is figyelünk. 

Most, a Gault&Millau 2014 évkönyv megjelenése kapcsán jutott eszünkbe a nyár egyik legrémisztőbb élménye.Önökkel is megosztjuk, hiszen nagyon dicséretes, hogy egyre több helyen írnak arról, hogy hova.. nos, mi azt írjuk le, hogy hova NE!

Kár, hogy a Dining Guide-ban és a Gault&Millau-ban nincs "A vendéglátás szégyene" kategória.. pedig a haló poraiban vergődő Gundel kistestvére, a Bagolyvár méltán indulhatna ezért a címért. 

BAGOLYVÁR – a lelakott fészek.

Ünnepelnek ők, épp 100 évesek. Ugyan bennünket nem hívtak meg a nagy pillanatra, de ha már ott voltunk, megbosszulták a kéretlen jelenlétet, megkaptunk mindent, amit ez a 100 év jelent.

Kb. ennyi lemaradásuk van ugyanis úgy az ételek, mint a borok tekintetében. Az egyetlen modern újítás a 12 % szervizdíj. A „használati utasítást” nem sikerült beszerezni mellé, ugyanis ezért járna némi szerviz is. Igyekeznek ők, igyekeznek nagyon, mi pedig bután néztük a tányéromra jegesedő levest, ami negyed óráig szemezett velem az asztalon, miközben tőlem tíz méterre, velem szemben állt a teljes személyzet, egy –a telefonját nyomkodó- főnökasszony és két lelkes tanonc. Gondolom, az ösztöndíjukat így mi fizetjük, ezen kívül érdemit itt úgysem kapnak, így a vendégnek se nagyon marad.

A terasz, ahova az ember – még ha hazánkra kíváncsi turista is- kiül egy szép nyári estén (augusztus idusán jártunk ott), a legrosszabb falusi kocsmákat idézi, rendetlen, elhanyagolt kerttel, szedett-vedett textilekkel, bútorokkal, szintit nyomogató lakodalmas művésszel, bűbájos kilátással a konyha hátsó udvarára, ahol epekedve lestem –lévén, szembe ültem vele és más kilátásom nem volt!- mikor pattan ki egy cigire a mosogató/chef/bárakárki, esetleg mikor hozza ki valaki a megtelt kukát, göngyöleget. Romantikus, nah! ..és a vendégnek mindig izgalmas a konyhába bekukkantani!

Még egy olyan vérlázítóan vendéget hülyére vevő konyhába is, mint amivel a Bagolyvár „dicsekedhet”. Érdekelne, hogy a levest is 100 éve kezdték-e főzni, reggelente kinek a feladata felönteni, pótolandó a fogyasztás miatti hiányt… A mosogatólé, ami az egyetlen jellegzetes íz -a megrághatatlan marhahúskockácskán kívül- vajon véletlenül került-e bele, esetleg ez a koncepció, uram bocsá’, maga az alaplé? Kóstolás után leginkább az utóbbira tippelek és örülök, hogy nem mehettem be a konyhába..

Meg kell említenem a vendégváró falatkát is, amit egy néma és süket felszolgáló tett elénk, ugyanis semmilyen kérésre, kérdésre nem reagált, így nem sikerült megtudnunk, hogy a paprikában meghempergetett, kőrözöttnek látszó krém valójában mi is, mert a csúnya savanyú utóíz alapján nekünk nem sikerült megfejtenünk. Méltó kísérője volt a szertartásosan mellészervírozott, mikróban felforrósított, majd egy perc múlva már verekedésre alkalmassá vált, megmerevedett, rég kiszáradt magos kiflicske is.

A főételek drámájára kevés a szó! Vagy inkább bármit is írok, hízelgő, hiszen olyan minősíthetetlen „trutyi” került a tányérokra, amiről megemlékezni – pláne étek gyanánt!- mindenképpen bók!

A gasztronómia negatív csúcsa!
A vidéki kisiskolák, pártüdülők menzáinak legborzasztóbb emléke!
Minden – magára valamit is adó- magyar konyha arcul köpése, megcsúfolása!

A levest idéző, permanens mosogatólészag, fűszerezve némi egyéb odőrrel, cafatokra főtt (vízben rotyogtatva, ízesítés, fűszerek, bármi nélkül) húsmaradványok, egyenszaft mindkét ételen, a paprikás csirkén és a lecsós rizzsel odahányt párolt marhalábszáron is, a közepén nyers, a szélén szétfolyó csiríz, amely a galuska szerepében tetszeleg, pont úgy, mint Kissámlifava-alsón a szépségkirálynőt játszó, konyhafüggönybe tekert, fogatlan bolondlány.. Hamis, buta illúziók, amit senki sem hisz el..
De itt mégis megpróbálják elhitetni, sőt, megetetni a kedves (?) vendéggel ezt a szemetet!

„Tradicional hungarian menü”.

Ízléses trikolórban ordítja egy fekete táblán az arcomba – több nyelven is!- a hírt a konyha képviseletében valaki, aki fáradságot nem kímélve pingálta oda a teljes repertoárt, pinkre cserélve nemzeti hármasunk vérvörösét.. ezen még a falon rohangászó pók is elmereng, édesen himbálózva az asztalok felett.

A desszertünk –óh, mi is lehetne más? –somlói galuska. Az egyetlen fogyasztható étel az est folyamán. Messze, messze mindentől, ami minőséget jelent, de a minősíthetetlen tápsor végén ez az, ami még hellyel-közzel az, ami. Piskótából van. Könnyű, légies.. egészen addig, amíg bele nem rondít egy kőkemény, olcsó mazsola, amire először azt hittem, dióhéj.. de diót feltételezni a dejó korában ezek után, itt!? Hmm….. 

..és igen! Nosztalgikus élmény az a barna izé, ami csoki szeretne lenni, de lévén, kakaóporos massza, sosem fog sikerülni neki. Kár. Így ügyesen kinyírtuk az egyetlen majdnem fogyasztható ételt is.

Az étek a szemnek is fontos, ugye.. Nem írom ide, mi jutott eszembe azonnal, amikor a csetlő-botló kispincérünk elém helyezte ezt a csodát, mert –bár én nem vagyok 100 éves, mint a Bagolyvár- de volt gyerekszobám. ..és vannak olyan szavak, amiket asztal mellett nem ejtünk ki a szánkon. In scriptum se. Uj Péternek lehet, nemzetközi bíróság is kimondta, de én nem szárnyalok olyan magaslatokra.. én még csak gondolni merem.

Elég nagy szégyen ez így is, ha egy éttermi étek láttán ennyi jut eszembe! …és az is, hogy ide soha többet! …és az is, hogy ezt a helyet azonnal be kell zárni, fel kell szántani, sóval behinteni (nem a konyhából.. ott úgy se nagyon lehet ilyesmi) és soha, de soha senkit be nem engedni oda, aki a magyar konyhára kíváncsi!

Ez a hely maga a sértés! A Gundel, mint lejára.. bejáratott brand és a magyar konyha, mint intézmény teljes lejáratása, a szakma szégyene!

Reménytelen!

Béke poraira!
Ámen!

Szöllősi Hajni