Járunk-kelünk erre-arra és természetesen a borok mellett az ételekre is figyelünk.
Most, a Gault&Millau 2014 évkönyv megjelenése kapcsán jutott eszünkbe a nyár egyik legrémisztőbb élménye.Önökkel is megosztjuk, hiszen nagyon dicséretes, hogy egyre több helyen írnak arról, hogy hova.. nos, mi azt írjuk le, hogy hova NE!
Kár, hogy a Dining Guide-ban és a Gault&Millau-ban nincs "A vendéglátás szégyene" kategória.. pedig a haló poraiban vergődő Gundel kistestvére, a Bagolyvár méltán indulhatna ezért a címért.
BAGOLYVÁR – a lelakott fészek.
Ünnepelnek ők, épp 100 évesek. Ugyan bennünket nem hívtak meg a nagy pillanatra, de ha már ott voltunk, megbosszulták a kéretlen jelenlétet, megkaptunk mindent, amit ez a 100 év jelent.
Kb. ennyi lemaradásuk van ugyanis úgy az ételek, mint a borok tekintetében. Az egyetlen modern újítás a 12 % szervizdíj. A „használati utasítást” nem sikerült beszerezni mellé, ugyanis ezért járna némi szerviz is. Igyekeznek ők, igyekeznek nagyon, mi pedig bután néztük a tányéromra jegesedő levest, ami negyed óráig szemezett velem az asztalon, miközben tőlem tíz méterre, velem szemben állt a teljes személyzet, egy –a telefonját nyomkodó- főnökasszony és két lelkes tanonc. Gondolom, az ösztöndíjukat így mi fizetjük, ezen kívül érdemit itt úgysem kapnak, így a vendégnek se nagyon marad.
A terasz, ahova az ember – még ha hazánkra kíváncsi turista is- kiül egy szép nyári estén (augusztus idusán jártunk ott), a legrosszabb falusi kocsmákat idézi, rendetlen, elhanyagolt kerttel, szedett-vedett textilekkel, bútorokkal, szintit nyomogató lakodalmas művésszel, bűbájos kilátással a konyha hátsó udvarára, ahol epekedve lestem –lévén, szembe ültem vele és más kilátásom nem volt!- mikor pattan ki egy cigire a mosogató/chef/bárakárki, esetleg mikor hozza ki valaki a megtelt kukát, göngyöleget. Romantikus, nah! ..és a vendégnek mindig izgalmas a konyhába bekukkantani!
Még egy olyan vérlázítóan vendéget hülyére vevő konyhába is, mint amivel a Bagolyvár „dicsekedhet”. Érdekelne, hogy a levest is 100 éve kezdték-e főzni, reggelente kinek a feladata felönteni, pótolandó a fogyasztás miatti hiányt… A mosogatólé, ami az egyetlen jellegzetes íz -a megrághatatlan marhahúskockácskán kívül- vajon véletlenül került-e bele, esetleg ez a koncepció, uram bocsá’, maga az alaplé? Kóstolás után leginkább az utóbbira tippelek és örülök, hogy nem mehettem be a konyhába..
Meg kell említenem a vendégváró falatkát is, amit egy néma és süket felszolgáló tett elénk, ugyanis semmilyen kérésre, kérdésre nem reagált, így nem sikerült megtudnunk, hogy a paprikában meghempergetett, kőrözöttnek látszó krém valójában mi is, mert a csúnya savanyú utóíz alapján nekünk nem sikerült megfejtenünk. Méltó kísérője volt a szertartásosan mellészervírozott, mikróban felforrósított, majd egy perc múlva már verekedésre alkalmassá vált, megmerevedett, rég kiszáradt magos kiflicske is.
A főételek drámájára kevés a szó! Vagy inkább bármit is írok, hízelgő, hiszen olyan minősíthetetlen „trutyi” került a tányérokra, amiről megemlékezni – pláne étek gyanánt!- mindenképpen bók!
A gasztronómia negatív csúcsa!
A vidéki kisiskolák, pártüdülők menzáinak legborzasztóbb emléke!
Minden – magára valamit is adó- magyar konyha arcul köpése, megcsúfolása!
A levest idéző, permanens mosogatólészag, fűszerezve némi egyéb odőrrel, cafatokra főtt (vízben rotyogtatva, ízesítés, fűszerek, bármi nélkül) húsmaradványok, egyenszaft mindkét ételen, a paprikás csirkén és a lecsós rizzsel odahányt párolt marhalábszáron is, a közepén nyers, a szélén szétfolyó csiríz, amely a galuska szerepében tetszeleg, pont úgy, mint Kissámlifava-alsón a szépségkirálynőt játszó, konyhafüggönybe tekert, fogatlan bolondlány.. Hamis, buta illúziók, amit senki sem hisz el..
De itt mégis megpróbálják elhitetni, sőt, megetetni a kedves (?) vendéggel ezt a szemetet!
„Tradicional hungarian menü”.
Ízléses trikolórban ordítja egy fekete táblán az arcomba – több nyelven is!- a hírt a konyha képviseletében valaki, aki fáradságot nem kímélve pingálta oda a teljes repertoárt, pinkre cserélve nemzeti hármasunk vérvörösét.. ezen még a falon rohangászó pók is elmereng, édesen himbálózva az asztalok felett.
A desszertünk –óh, mi is lehetne más? –somlói galuska. Az egyetlen fogyasztható étel az est folyamán. Messze, messze mindentől, ami minőséget jelent, de a minősíthetetlen tápsor végén ez az, ami még hellyel-közzel az, ami. Piskótából van. Könnyű, légies.. egészen addig, amíg bele nem rondít egy kőkemény, olcsó mazsola, amire először azt hittem, dióhéj.. de diót feltételezni a dejó korában ezek után, itt!? Hmm…..
..és igen! Nosztalgikus élmény az a barna izé, ami csoki szeretne lenni, de lévén, kakaóporos massza, sosem fog sikerülni neki. Kár. Így ügyesen kinyírtuk az egyetlen majdnem fogyasztható ételt is.
Az étek a szemnek is fontos, ugye.. Nem írom ide, mi jutott eszembe azonnal, amikor a csetlő-botló kispincérünk elém helyezte ezt a csodát, mert –bár én nem vagyok 100 éves, mint a Bagolyvár- de volt gyerekszobám. ..és vannak olyan szavak, amiket asztal mellett nem ejtünk ki a szánkon. In scriptum se. Uj Péternek lehet, nemzetközi bíróság is kimondta, de én nem szárnyalok olyan magaslatokra.. én még csak gondolni merem.
Elég nagy szégyen ez így is, ha egy éttermi étek láttán ennyi jut eszembe! …és az is, hogy ide soha többet! …és az is, hogy ezt a helyet azonnal be kell zárni, fel kell szántani, sóval behinteni (nem a konyhából.. ott úgy se nagyon lehet ilyesmi) és soha, de soha senkit be nem engedni oda, aki a magyar konyhára kíváncsi!
Ez a hely maga a sértés! A Gundel, mint lejára.. bejáratott brand és a magyar konyha, mint intézmény teljes lejáratása, a szakma szégyene!
Reménytelen!
Béke poraira!
Ámen!
Szöllősi Hajni
